A klubot David Danskin alapította 1886 októberében Dial Square néven Plumsteadben, a Walesi Herceg nevű vendéglőben 14 Skóciából jött fegyvergyári munkással, akik a Woolwich Arsenal Armament Factory-ben dolgoztak. Köztük volt két Nottingham Forest-játékos is: Fred Beardsley és Morris Bates. A név a gyár helyére utalt. (Ebben az időben a skótok számítottak a legjobb labdarúgóknak). December 11-én lejátszotta első meccsét a csapat, 6-0-ra verték az Eastern Wanderers-t. Megállapodtak, hogy piros lesz az egyesület színe. Még ebben az évben nevet váltottak. 1887. január 8-án az Erith ellen az első meccset Royal Arsenal néven, és szintén az első meccset a Plumstead Common-on ebben az összeállításban játszotta a csapat:

Bee Crighton Whitehead Moy Smith

Wells Price Gregory

Porteous Danskin

Beardsley

A kulcsjátékosok az alapítóatya David Danskin és a kapus Fred Beardsley (aki a Nothingamtől hozott szerelést biztosította) voltak. Innentől kezdve szerepel pirosban a csapat. Az első év barátságos meccseinek mérlege: 7 győzelem, 1 döntetlen, 2 vereség, 36 rúgott, és 8 kapott gól.

A klub átköltözött a Sportsman Ground-ra, majd a Manor Ground-ra, ahol a nézőszám már elérte az 1000 főt. Az 1889/90-es szezonban megnyertük első trófeáinkat: a Kent Senior Cup-ot, Kent Junior Cup-ot és a London Charity Cup-ot. 1890-ben az új pálya, az Invicta Ground már normálisabb körülményeket biztosított a csapat számára, öltözőt is használhattak a játékosok. Egy 6-0-ás győzelemmel elhódítottuk a legrangosabb déli serleget, a London Senior Cup-ot. Beneveztünk az FA-kupába is, ám a profiként működő Derby County 2-1-gyel kiütött minket a sorozatból. A legjobb játékosokat, csak egy módon lehetett megtartani.

1891-ben Jack Humble vezetésével profivá vált a klub. Ám ez a London FA-nek (ehhez a szövetséghez tartoztunk) nem tetszett. Kitiltotta az egyesületet az általa szervezett küzdelmekből, és a szövetség többi csapatának megtiltotta, hogy akár csak barátságos mérkőzéseket is játszanak ellenünk. Maradt tehát az FA-kupa és barátságos meccsek északi csapatok ellen, nem éppen pénztárcakímélő utazásokkal. Woolwich Arsenal lett az új nevünk (a Football League 1896-ig a Royal Arsenal nevet használta).

1893-ban elfogadták a jelentkezésünket a bajnokságba (Football League), az "ágyúsok" lettek Birmingham-től számítva a legdélebbi csapat a ligában. Az Invicta Ground tulajdonosa megemelte a pálya bérleti díját, ezért visszaköltöztünk a Manor Ground-ra. A klub részvénytársasággá alakult (Woolwich Arsenal Football & Athletic Company Limited), és így meg tudták vásárolni a stadiont.

Kevesebb, mint 7 év alatt a gyári munkásokból álló egyesület egy profin működő, saját stadionnal rendelkező klubbá alakult.

1893. szeptember 2-án hazai pályán lejátszottuk első ligameccsünket a másodosztályban (Division Two): a szintén ekkor debütáló Newcastle ellen egy 2-2-es döntetlent értünk el. Az első ligagólunkat Walter Shaw szerezte. Kilenc nappal később megszereztük első győzelmünket is, miután 4-0-ra vertük a Walsall Town Swifts-et. A szezon végén a Woolwich Arsenal 15 induló közül a 9. helyet érte el, 28 meccsen 28 pontot szerezve. (A Liverpool 50 ponttal végzett az élen.)

A következő években biztosítottuk helyünket a középmezőnyben. A remek otthoni, és a gyenge idegenbeli szereplés annak tudható be, hogy a vendég klubnak mindig nagyon fárasztó utat kellett megtennie, mivel mi voltunk az egyetlen déli résztvevő. Az ekkor már 10000 fő befogadására alkalmas stadiont 1895 tavaszán kétszer is bezáratták a bíró megtámadása miatt. 1896-ban Caesar Augustus Llewelyn Jenkins lett az első "ágyús", akit behívtak a válogatottba egy Wales-Skócia összecsapásra. Még ez év december 12-én elszenvedtük legsúlyosabb vereségünket, a Loughborough Town-tól idegenben egy 8-0-ás zakót, ám ez annak is köszönhető, hogy még aznap kellett játszani egy FA-kupa mérkőzést otthon, amit meg is nyertünk 5-0-ra a Leyton ellen. 1897-ben a klub leszerződtette első hivatásos edzőjét, a skót Thomas B. Mithcell-t a Blackburntől. A búr háború (1899-1902) idején nagyon lecsökkent a nézőszám, ezt az időszakot csak Mr. Leavy anyagi támogatásával sikerült átvészelni. Az 1900. március 12-én, hétfő délután lejátszott Loughborough Town elleni mérkőzésen mindössze 600 ember látta, amint a csapat 12-0-val kiüti ellenfelét. Ez a klub történetének legnagyobb arányú győzelme. Az 1903/04-es szezonban Harry Bradshaw irányításával 2. helyen végeztünk (1 ponttal a MU előtt), a 34 mecsen szerzett 49 pont elégnek bizonyolt a feljutáshoz. Bradshaw továbbállt, Phil Kelso-val az élvonal első fordulójában ismét a Newcastle ellen léptek pályára a játékosok. Az aktuális bajnok 3-0-ra vert minket az otthonában. A következő két évben az FA-kupa elődöntőéig meneteltünk, bajnokságban pedig stabil középcsapatnak számítottunk. Időközben további négy londoni klub csatlakozott a Football League-hez, és mivel Plumstead egy elég nehezen megközelíthető környék volt, a szurkolói keménymagon kívül a többi ember más csapat, vagy a szintén erős Southern League meccseire kezdett kijárni. George Morrell, az 1908-ban kinevezett edző nehéz helyzetben volt. 1909-re az összes nagy nevű játékost el kellett adni, az 1909/10-es bajnokságban csupán 2 ponttal kerültük el a kiesést. Április 26-án, 3 nappal a szezon vége után a klub újjáalakult. Az elnök, Henry Norris (később Sir Henry Norris) másik egyesülete, a Fulham már 1907 óta az első osztály résztvevője volt, ő pedig büszke londoni lévén, az északi klubok dominanciáját akarta csökkenteni. A szövetség válaszút elé állította, mert kifogásolták, hogy egy embernek 2 csapat is a tulajdonában van. Norris a Woolwich Arsenal mellett döntött, mivel a klub a nehéz időkben (zűr a London FA-val) is kitartott. Az 1912/13-as évad végén az "ágyúsok" utolsó helyen végeztek (38 meccsen 18 pont: 1985-ig a legrosszabb statisztika az élvonalban), és kiestek az első osztályból, először és utoljára. Norris elérte, hogy a klub északra, Islington-ba költözhessen a Highbury-be. Ez volt az első alkalom, hogy egy klub egy másik "felségterületére" helyezte át a székhelyét (Tottenham). Első meccsünkön a Highbury-ben 2-1-re nyertünk a Leicester Fosse ellen. 1914-ben nevünkből elvették a Woolwich-ot, maradt az Arsenal. Az 1914/15-ös idényt 5. helyen zárta a csapat (38 meccsen 43 pont), a bajnokság viszont 4 évig szünetelt az I. világháború miatt. (Utolsó másodosztálybeli meccsünkön 7-0-ra vertük a Notthingham-et).

A szövetség döntése értelmében a bajnokság 22 nevezővel indult újra. Norris, aki nagy társadalmi megbescülésnek örvendett, a tárgyalások során elérte, hogy az Arsenal az első vonalba kapjon meghívást, mivel barátja, John McKenna, aki a liga és a Liverpool elnöke is volt, is melettük lobbizott. A menedzseri feladatokat az elismert edző, Leslie Knighton látta el, aki azt a furcsa utasítást kapta Norris-tól, hogy nem igazolhat senkit 170 centi alatt. 1919. augusztus 30-án első élvonalbeli találkozónkon megint a Newcastle volt az ellenfél (1-0-ra kikaptunk a Highbury-ben). Knightonnal az egyesület nem végzett a 9. helynél előrébb, és 1925-ben elváltak az ő és a klub útjai. Május 11-én az Arsenal egy hirdetést adott fel az Athletic News-ban: "Az Arsenal Football Club kész fogadni a menedzseri poszt iránt érdeklődők jelentkezését. A pályázóknak tapasztalattal és a legmagasabb szakmai képzettséggel, valamint szakmai és személyi alkalmassággal kell rendelkezniük." Herbert Chapman jelentkezett, akit már korábban is szerettünk volna szerződtetni, és aki előzőleg a Northampton-nál, a Leeds United-nél dolgozott, valamint a középcsapatnak számító Huddresfield Town-nal megnyerte az FA-kupát és kétszer a bajnokságot (1924, 1925). Azt ígérte, az Arsenal-lal 5 éven belül nyerni fog valamit. Chapman forradalmasította a labdarúgást.

Első igazolása a 33 éves woolwich-i születésű Arsenal-szurkoló, a legendás Charlie Buchan volt, aki a Sunderland-től érkezett 4000 fontért. Buchan óriási hatással volt a csapatra. Ő próbálta rávenni Chapmant, hogy a 2-3-5 helyett 3-3-4-es felállást alkalmazzanak. Októberben egy 7-0-ás vereség után leültek, és kidolgozták a klasszikus WM-felállást (onnan a neve, hogy ez a két betű látható a játékosok "összekötésével")

1925-ben ez így nézett ki:

Haden Brain Hoar

Neil Buchan (C)

Baker Blyth

Kennedy Butler Mackie

Lewis

Az 1925/26-os bajnokságot ezüstérmesként zárta az Arsenal, úgy, hogy egy évvel előtte a 20. helyen végeztek, és csak az ekkor sorozatban harmadszor bajnok Huddresfield előzte meg. Buchan 20 gólt szerzett. A taktika a gyors szélsőjátékon alapult. Nem éppen ügyetlen játékosok kergették a labdát, ám Chapman még kereste a tökéletes embereket. Következőnek Joe Hulme (Blackburn), Tom Parker (Southampton) és Herbie Roberts (Oswestry) érkezett. 1927-ben a csapat története során először bejutott az FA-kupa döntőjébe, ám egy peches góllal 1-0 arányban alaulmaradtunk a Cardiff-fal szemben. Ismét új arcok jöttek a Highbury-be: Eddie Hapgood (Kettering), David Jack (Bolton), Alex James (Preston North End) és a 17 éves Cliff Bastin (Exeter). 1929-ben Norris-t eltiltották a futballtól pénzügyi visszélés miatt (a csapat buszának eladásából tett félre magának), a klub elnöke Sir Samuel Hill-Wood lett, aki már eddig is vezetőségi tag volt. 1930-ban ismét FA-kupa-döntőt játszhattunk, Chapman korábbi csapata, a Huddersfield ellen. 2-0-ra nyertünk James (17') és Lambert (83') góljaival. Parker lett az első csapatkapitány, aki jelentős trófeát emelhetett magasba. Megkezdődött az Arsenal első aranykora.

A 30-as évek alapcsapata:

Bastin Lambert Hulme

James Jack

John Seddon

Hapgood Roberts Parker (C)

Lewis

Az ellenfelek nem nagyon tudtak mit kezdeni az "Arsenal-stílussal". Az 1930/31-es bajnokság mérlege: 28 győzelem, 10 döntetlen, 4 vereség, 66 pont (rekord), 127 lőtt gól, ami szintén rekord egy bajokcsapattól, és +68-as gólkülönbség.

A következő évben azonban a rossz rajt megbosszulta magát, az Everton 2 ponttal megelőzött minket. az FA-kupában hiába vezettünk 1-0-ra a Newcastle ellen, egy bírói hiba következtében kiegyenlítettek (legalább 20 centivel az alapvonal mögül passzolták be a labdát), majd megszerezték a vezetést is. A cím nélküli szezon feltüzelte a játékosokat, és 1933-ban ismét bajnokokat ünnepelhetett a Highbury közönsége. 118 gólnál ez évben sem adták alább. 1933 márciusában játszottunk először a híres piros-fehér felsőben. Ebben az évben megtapasztalhattuk azt is, milyen a mélyponton lenni: a kupából a harmadik ligás Walsall ütött ki minket 2-0-val. Ezután az 1933/34-es (42 meccsen 59 pont) és az 1934/35-ös bajnokságot is megnyertük, első déli csapatként értünk el triplázást (3 egymást követő bajnoki cím). Sajnálatos módon, Chapman nem lehetett részese a bravúrnak, mert 1934. január 6-án, 2 héttel az 56. születésnapja előtt tüdőgyulladásban meghalt.

Chapman a klub történetének legnagyobb hatású menedzserévé emelkedett. Új taktikát és edzéstervet vezetett be, az új mez az ő ötlete volt, átneveztette a Highbury melletti metrómegállót Gillespie Road-ról Arsenal-ra, de elsősorban a világ legjobb csapatává kovácsolta az Arsenalt. A székház bejáratával szemben egy mellszobor őrzi emlékét.

A futó szezon hátralévő részére Joe Shaw-t kérték fel a csapat irányítására, majd 1934 nyarától egy vezetőségi tag és egyben rádióriporter, George Allison került a menedzseri pozícióba, aki folytatta a csapat menetelését. Shaw, majd később Tom Whittaker segítette a szakmai munkában. Fiatalítani akart a csapaton, ennek első jeleként leigazolta Ted Drake-et (Southampton) és Jack Crayston-t (Bradford Park Avenue). 1934. november 14-én került sor "A Highbury-i csatá"-ra (The Battle of Highbury), amikoris Anglia válogatottja a világbajnok olaszokat fogadta az Arsenal pályáján, 7 "ágyússal" a soraiban (Frank Moss, George Male, Eddie Hapgood, Wilf Copping, Ray Bowden, Ted Drake, Cliff Bastin). A kemény ütközet 3-2-es angol győzelemmel zárult, Drake lőtte csapata harmadik gólját. A 7 részt vevő 1 csapatból még mindig rekord. 1935. március 9-én a Sunderland ellen 73295 néző látta a helyszínen a 0-0-ás döntetlent. Ez a nézőszám a Highbury-re vonatkozó csapatrekord. Az 1934/35-ös pontvadászatot 58 ponttal élen végző Arsenal elérte a triplázást. A következő évben FA-kupa-győzelem (a döntőben a Sheffield United-et vertük 1-0-ra), és egy újabb rekord: 1935. december 14-én idegenben az Aston Villa elleni 7-1-es győzelem alkalmával Drake szerezte mind a 7 gólt, ráadásul ezt 9 lövésből érte el (egyik lövését bravúrral védte a kapus, másik a felső kapufáról a vonalra vágódott, egy gólt pedig meg sem adott a bíró). 1938-ban ismét bajnokokat ünnepelhettünk: a fiúk 42 meccsen 52 pontot gyűjtöttek.

Az 1925-38-ig tartó időszakot Chapman-érának nevezik. Az Arsenal volt a 30-as évek legjobb klubcsapata. 7 rangos címet nyertek (5 bajnokság, 2 FA-kupa). Rengeteg klasszis focizott az ágyúsok soraiban: Eddie Hapgood, a technikás védő, Alex James, akit akik láttak játszani a klubtörténet legjobbjának tartanak, Cliff Bastin, aki 178 góljával minden idők 3. legeredményesebb Arsenal-játékosa, vagy Ted Drake, hogy csak a legnagyobbakat említsük.

Ám az egyesület lendületét megtörte a második világháború...

Az 1939/40-es szezon pár forduló után félbeszakadt. A Football League és az FA-kupa szünetelt, viszont egyéb (főleg területi) bajnokságokat továbbra is rendeztek. A szabályok megengedték, hogy vendégjátékosok is szerepeljenek a klubokban (mint például Stanley Matthews az Arsenalban). Hazai meccseinket a White Hart Lane-en játszottuk, mivel a Highbury-t légvédelmi célokra használták. A háború alatt háromszor nyertünk bajnokságot, és két kupadöntőt játszhattunk (Wartime Cup): a Preston ellen 1-1 után 2-1-es vereség, 1943. május 1-én viszont 7-1-es győzelem a Charlton Athletic ellen.

Az 1941. április 6-i bombázások alkalmával az északi lelátó (és az ott lévő kapufák is) lerombolódtak.

A frontokon 8 Arsenal-játékos, és egy pályamunkás is életét vesztette: Henry Cook, Bobby Daniel, William Dene, Hugh Gloss, Leslie Lack, William Parr, Sidney Pugh, Herbie Roberts és Cyril Tooze.

1947-ben George Allison visszavonult. Már gyerekkorától szurkolt a csapatnak. Újságíróként, majd rádióriporterként dolgozott. 1927. január 22-én ő közvetítette az első rádiós meccset (Arsenal-Sheffield United, FA-kupa). Az ő ötlete volt a pálya 8 részre osztása, ami megkönnyítette a közvetítéseket. A menedzseri feladatok mellett a klubvezetés szinte minden területén dolgozott. A háború alatt anyagilag is támogatta a csapatot.

Távozása után Tom Whittaker, egy egykori Arsenal-játékos vette át a csapat irányítását, aki már 1927-től a Highbury-ben dolgozott Chapman, majd Allison segítőjeként. Első évében rögtön bajnokságot nyert 59 ponttal, 7-tel megelőzve a Machester United-et. Ezen időszak sztárjai a 35 évesen 33 gólt szerző Ronnie Rooke (a Fulhamből jött 1000 fontért),a kapitány Joe Mercer, Jimmy Logie, a kapus Jack Kelsey, illetve Leslie és Denis Compton voltak, de a csapat ereje leginkább az egységben és az összetartásban mutatkozott meg. 1950-ben egy FA-kupa győzelem következett: 2-0 a Liverpool ellen. Az 52-es kupafinálét 1-0-ra balszerencsével elbuktuk a Newcastle-lel szemben. (Már a meccs előtt is voltak sérültjeink, Wally Barnes sérülése miatt egy óráig 10 emberrel játszottunk, és 6 perccel a meccs vége előtt úgy kaptuk a gólt, hogy még 2 játékos sérülten feküdt a földön, a bíró pedig nem állította meg a játékot.) Az 1952/53-as szezonban azonban ismét Anglia élére ugrottunk. 54 pontot gyűjtött az öregedőben lévő Arsenal, csakúgy, mint a Preston, de az 1 századdal jobb gólaránynak köszönhetően miénk lett a bajnoki arany.

Whittaker egyszer azt mondta: "Valakinek túl keményen kell dolgozni az Arsenal-ért. Herbert Chapman halálra dolgozta magát ezért a klubért, és ha nekem ez a sors jutott, boldog vagyok, hogy elfogadhatom." Sajnos ez be is következett. 1956. október 24-én Tom Whittaker elhunyt.

Halála után a menedzseri és a titkári munkakört szétválasztották, és mindig 2 különböző ember látta el ezeket a feladatokat.

A kérdés ismét házon belül lett megoldva. Jack Crayston-t nevezték ki menedzsernek. Korábban ő is a csapat játékosa volt, a háború után pedig segédedzője volt Whittaker-nek. Első nekifutásra sikerült megismételnie az előző szezont (bajnoki 5. hely, 6. forduló a kupában), de 1957/58-ban csak 12. lett a csapattal, és csak a 3. fordulóig jutott a kupában. Nem tudtak erősíteni, és 1958 májusában "Gentleman Jack" inkább felajánlotta lemondását.

George Swindin, az ágyúsok egykori kapusa (1936-53) lett a következő kiválasztott. Ténykedése alatt Tommy Docherty, David Herd, Jacky Henderson, Neil Charles, Jimmy Bloomfield, Geoff Strong, Jack Kelsey és George Eastham húzták a csapatot. Eastham-nek történelmi jelentőségű szerepe van a futball világában. A játékosok szervezetének (PFA) elnökével, Jimmy Hill-el együtt elérte a bíróságon, hogy ne legyen maximálva a fizetés (addig heti max. 20 font volt), és hogy egy játékos szerződése lejárta után eligazolhasson. Kezdésként a dobogó legalsó fokára ért a csapat, de nem következett kitartóan jó szereplés. Swindin nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlásnevelésre.

Óriási meglepetést keltett amikor 62-ben a Wolverhampton Wanderers és az angol futball legendája, Billy Wright lett az "ágyúsok" menedzsere. Wright 3 bajnokságot és 1 FA-kupát nyert a Wolves-szal és 105-szörös válogatott (ebből 90 csapatkapitányként). Ám a sikerek nem követték edzői pályafutásán. Az 1962/63-as szezontól kezdve 4 éven keresztül irányította az Arsenal-t. 7., 8., 13. és 14. helyet ért el. Az együttes rendkívül támadó szellemű focit játszott, de általában eggyel több gólt kaptak, mint amennyit rúgtak. Viszont tovább fejlesztette az utánpótlást és lerakta egy olyan csapat alapjait, amely később szép sikereket ért el.

Armstrong Baker Skirton

Eastham Sammels

Court Neill McLintock

Storey Howe

Burns

Újra meglepő döntést hozott az elnökség, amikor Bertie Mee-t szerződtették a menedzseri posztra. Mee labdarúgó pályafutása sérülés miatt szakadt félbe, és az FA lilleshall-i központjában dolgozott orvosként, nem volt edzői múltja. Elsőként Colin Addison-t, George Graham-et (Chelsea) és Bob McNab-et (Huddersfield) hozta a csapathoz, valamint Dave Sexton-t (Fulham) segédedzőnek, aki új fajta edzésmódszereivel nagyban hozzájárult a játékosok teljesítményeinek emelkedéséhez. Eladta Eastham-et (Stoke) és a középcsatár Tommy Baldwin-t (Chelsea). 1968-ban bejutottunk a Ligakupa döntőjébe, ahol 1-0-ra kikaptunk a kor egyik legjobb együttesétől, a Leeds-től. Nyáron Sexton menedzsernek szegődött a Chelsea-hez, és Don Howe lett a másodedző. 1969-ben ismét bejutottunk a Ligakupa fináléjába, ahol a harmadosztályú Swindon Town volt az ellenfél. Az ágyúsokon a napokban végigsúlytó influenzajárvány megtette hatását: 1-1-es rendes játékidő után hosszabbításban 3-1-re diadalmaskodott a kiscsapat. Ez a vereség (és az ezzel járó szidalmak a médiától) feltüzelte a játékosokat, hogy valami nagyot alkossanak következő szezonban. A bajnoki 4. hely lehetővé tette, hogy indulhassunk a Vásárvárosok Kupájában (European Fairs Cup, az UEFA-kupa elődje). Az 1969/70-es sorozatban a Glentoran-on (3-0, 0-1), a Sporting Lisbon-on (0-0, 3-0), a Rouen-en (0-0, 1-0), a Dinamo Bacau-n (2-0, 7-1) és a többek között Krol-lal és Cruyff-fal felálló Ajax-on (3-0, 0-1) túljutva kerültünk a döntőbe, ahol az Anderlecht várt ránk. Ekkoriban még 2 meccsből állt a döntő. Az elsőn már 3-0-ra is vezettek a belgák, de Ray Kennedy találata reményt adott a visszavágóra. 1970. április 28-án a Highbury-ben 3-0-ra leléptük az ellenfelet Kelly, Radford és Sammels góljaival. 17 év után nyertünk ismét egy trófeát (az első nemzetközit), és ezzel a győzelemmel elkezdődött egy újabb sikerkorszak.

A dupla (bajnoki és FA-kupa arany) elérése hatalmas tett volt a fiúktól. Ez addig mindössze 4 csapatnak sikerült, a XX. században pedig csak egynek (Tottenham, 1961). A bajnokság nem úgy indult, hogy megnyerjük: az első 10 fordulóból csak 5-öt nyertünk meg, a Stoke-tól pedig 5-0-ra kaptunk ki, és súlyos sérülések is hátráltatták a csapatot. Ám a hajrában aratott 9 meccses győzelmi széria visszaadta a reményt. A Leeds (akiktől 2 fordulóval korábban 1-0-ra kikaptunk) előbb lejátszotta utolsó mérkőzését, így tudni lehetett, hogy számunkra egy győzelmet vagy egy gól nélküli döntetlent kell elérni a White Hart Lane-en. Hatalmas csatában egy 88. percben fejelt Kennedy-góllal megszereztük a bajnoki címet! Az FA-kupa elődöntőjében a Stoke ellen az utolsó percben egy vitatható büntetővel sikerült kiharcolni az újrajátszást. A Highbury-ben 2-0-ra győztünk, így a szezonzáró derbin ismét kifuthattak a Wembley gyepére az "ágyúsok", az esélyesebbnek tartott Liverpool ellen. Óriási küzdelem folyt a pályán sok helyzettel, de 90 perc után még mindig 0-0 állt az eredményjelzőn. A hosszabbítás kezdete után a Liverpool egy okos góllal megszerezte a vezetést, de 10 perccel később Kelly közelről egyenlített. Aztán a 111. percben Charlie George 17-18 méterről bombagólt ragasztott Ray Clemence kapujába! Bertie Mee-nek sikerült elérnie azt, amit Chapman-nek sem: duplázott az Arsenal-lal.

A klubnak 64 tétmérkőzése (és 6 felkészülési) volt ebben a szezonban, ezeken összesen 16 játékos szerepelt. Bob Wilson és George Armstrong mind a 64-en, Frank McLintock 63-on (plusz 3 válogatott találkozó; mindet végigjátszotta). Nagyszerű munkát végeztek az edzők az erőnlétet tekintve. Így nézett ki az alapcsapat:

Armstrong Kennedy Radford

Graham George

Storey

McNab McLintock(C) Simpson Rice

Wilson

Rajtuk kívül is kitűnő futballisták jutottak szóhoz: a fiatal Eddie Kelly, Jon Sammels (aki Peter Simpson-nal és George-dzsal együtt több hónapot hagyott ki sérülés miatt), Peter Marinello, Sammy Nelson. Annak ellenére, hogy az együttes történelmének legnagyobb sikerét érte el, sokan kritizálták a csapatot, hogy nem játszanak szépen, sokat ívelgetnek. Maguk a játékosok is elismerték, hogy nem ők produkálják a legszebb focit, de nagyon egységes csapatot alkottak, egymásért küzdöttek, és azt sem lehet mondani, hogy ügyetlen labdarúgók alkották volna a csapatot: Bob Wilson-t választották a szurkolók az év játékosának (többet érdemelt volna, mint 2 skót válogatottság), az FA-nál McLintock, a skót válogatott csapatkapitánya nyerte el ezt a címet. a védelem, az ország egyik legjobb védelme volt. A két kitűnő szélső hátvéd, Bob McNab és Pat Rice gyakran segítették a támadásokat beadásaikkal, McLintock Simpson-nal és Nelson-nal is megbízható párost alkotott középen. Peter Storey feladata volt az ellenfél kulcsjátékosainak semlegesítése, a labdaszerzés és a 11-esek elvégzése. Charlie George, a helyi fiú, a bombagól-specialista volt szurkolók legnagyobb kedvence. A skót George Graham volt talán a legnagyobb név, az irányító. A fáradhatatlan balszélső, George Armstrong rengeteg gólpasszt adott. Elől a nagyszerű csatárkettős, a gólzsák Ray Kennedy és társa, John Radford riogatta a kapusokat.

Nyáron Don Howe, aki Európa-szerte az egyik legelismertebb edzőnek számított, az új kihívás kedvéért a West Bromwich Albion-hoz szerződött menedzsernek. Középpályára érkezett a '66-os világbajnok Alan Ball. A remek együttes 1972-ben 1-0-ra kikapott a Leeds-től az FA-kupa döbtőjében, a 72/73-as bajnokságot pedig ezüstérmesként zárta 3 ponttal a Liverpool mögött. Mee úgy határozott, hogy az öregebbeket (pl.: Graham, McLintock, Wilson) elküldi, és fiatalokat (pl.: Kelly, Liam Brady, David O'Leary) állít a helyükre. Ám nem jöttek az újabb sikerek, sőt az 1975/76-os idény végén a 17. helyen találta magát a klub (42 meccsen 36 pont). Mee, aki hosszú idő után vezette sikerre újra az Arsenal-t, 1976-ban visszavonult.

Ennek a társaságnak nem szabadott volna (ilyen hamar) feloszlania, mert sokkal több volt benne, mint ez a 3 megnyert kupa.

Az északír Terry Neill a '60-as években közel 300 meccsen viselte a mezünket középső védőként, hazája válogatottjának csapatkapitánya volt, azonban 28 éves korában játékos-edző lett a Hull City-nél. Itt 4, majd a Tottenham-nél 2 éven keresztül edzősködött. 1976-ban nem tudott ellenállni az Arsenal hívó szavának. Szinte rögtön leigazolta Malcolm "SuperMac" MacDonald-ot (Newcastle). A szurkolók nagyon bíztak benne, és ő is hitt a csapat feltámadásában. Neill első évében 8. helyre vezette a csapatot (MacDonald lett a gólkirály). 1977 nyarán Don Howe visszatért. Neill elhozta előző klubjából (a Spurs-ből!) Pat Jennings-et, Steve Walford-ot és Willie Young-ot, akit gyűlöltek a Highbury-ben, aztán közönségkedvenc lett belőle. Esélyesként várhattuk az 1978-as kupadöntőt, ám meglepetésre 1-0-ra alulmaradtunk az Ipswich Town-nal szemben. Egy esztendővel később ismét eljutottunk a Wembley-be: 1979. május 12-én Arsenal-Manchester United FA-kupa döntő! Félidőben már 2-0-ra vezettünk Brian Talbot és Frank Stapleton góljaival, a kezünkben volt a mérkőzés. Aztán hirtelen, a 86. és a 87. percben szerzett gólokkal egyenlített a MU. Ha hosszabbításra kerül sor, náluk a lélektani előny. Ám az utolsó percben Graham Rix beadása átszállt a United kapusa felett, és Alan Sunderland belőtte a labdát az üres kapuba. Következő szezonban indulhattunk a KEK-ben (Kupagyőztesek Európa-Kupája). Az elődöntőben a roppant erős Juventus-t vertük ki egy hazai 1-1 után Torinóban elért 1-0-ás győzelemmel. 1980. május 10-én FA-kupa fináléban 1-0-ás vereség a West Ham-től, 4 nappal később KEK-döntő a Valencia ellen. A 120 perc alatt közelebb álltunk a győzelemhez, ám végül 11-esekkel a spanyolok nyertek 5-4-re. Brady (Juventus) és Stapleton eligazolt, jött Kenny Sansom (Crystal Palace). A következő 2 évben a 3. és az 5. helyet szerezte meg a csapat, 82/83-ban viszont csak 10. lett. Ebben az idényben Birmingham-ben 6-2-re vertük a bajnok és BEK (Bajnokcsapatok Európa-Kupája)-győztes Aston Villa-t (Tony Woodcock 5-öt lőtt az első félidőben), 1 hónapra rá viszont 2-1-re kikaptunk a Walsall-tól a Ligakupában. A szurkolók ekkor a teljes vezetés lemondását követelték. Neill távozott, és Don Howe-t nevezték ki menedzsernek, eleinte csak az idény hátralévő részére.

Neill abba bukott bele, hogy a csapat nagyon szélsőséges teljesítményt nyújtott, végül 7 év alatt csak 1 FA-kupa-győzelemig jutott. Pedig voltak jó játékosai szép számmal: a kapuban Pat Jennings, a védelemben Pat Rice, Kenny Sansom (a csapatkpitány) és az egyre inkább klasszissá érő David O'Leary, a középpályán Brian Talbot, a balszélső Graham Rix és az irányító, a szupertechnikás Liam Brady, a klubtörténet egyik legkíválóbb játékosa, elől Malcolm MacDonald, Frank Stapleton, Alan Sunderland és Tony Woodcock.

Don Howe végül tovább maradt. 1983-ban (Neill utolsó igazolásaként) az Arsenal-hoz csatlakozott a 21 éves Charlie Nicholas (Celtic), akit hatalmas tehetségnek tartottak. Howe sok válogatott játékossal felálló Arsenal-ja mindenkire veszélyes volt, de csak jó középcsapatnak számított, és sokan kritizálták az ágyúsok játékát, mondván unalmas (boring boring Arsenal). Howe hozta fel a nagycsapathoz Tony Adams-et, Martin Keown-t, Martin Hayes-t, David Rocastle-t és Niall Quinn-t. Bár nagyszerű edző volt, a menedzser-szakma nem volt neki való. A 85/86-os szezon tavaszán, miután 4 meccset nyert a csapattal zsinórban, lemondott. A hátralévő mérkőzéseken Steve Burtenshaw lett az ideiglenesen megbízott vezetőedző.

Nyáron a vezetőség (1984-től Peter Hill-Wood az elnök, és David Dein az alelnök) két emberben gondolkozott: a duplázó csapat tagja, George Graham, illetve az Aberdeen-nél dolgozó Alex Ferguson (!) voltak a jelöltek. A választás Graham-re esett.

Graham játékosként többek között a Chelsea-ben és a Manchester United-ben is megfordult, de az Arsenal az ő klubja. Bevezette (újra) a címeres melegítőket, és tisztázta, hogy ez a klub A KLUB, és maximális teljeítményt vár el mindenkitől. Elsősorban a saját nevelésű játékosokat akarta beépíteni a csapatba, de szerződtetett nagyszerű futballistákat is: Perry Groves-t (Colchester), Nigel Winterburn-t (Wimbledon), Lee Dixon-t (Stoke), Steve Bould-ot (Stoke) vagy éppen Alan Smith-t (Leicester). Első idényében 4. helyre hozta be az együttest, és megnyertük a Ligakupát. A döntőben már vezetett a Liverpool Ian Rush góljával (amikor ő gólt szerzett, a Liverpool sose szenvedett vereséget, egy kivétellel), de Nicholas duplájával fordítottunk. A következő évben az együttes ismét Ligakipa-finalista volt, de 3-2-re alulmaradtunk az esélytelenebb Luton Town ellenében.

Ismét 18 esztendőt kellett várni az újabb bajnoki címre, amit az angol élvonal történetének legizgalmasabb hajrájában sikerült megszerezni. Már 19 pont is volt az előnyünk az ország legjobbjának számító Liverpool-lal szemben, azonban az utolsó forduló előtt már ők voltak lépéselőnyben. 1989. május 26-án az Anfield Road-ra látogattunk, ahol 2-0-ás győzelmet kellett elérni (pár héttel a Hillsborough-tragédia után, a vörösök elsőként duplázhattak volna másodszor). Smith gólt fejelt az 55. percben, majd Michael Thomas hosszabbításban lőtt találata jelentette az aranyérmet a fiatal együttesnek.

Hayes Smith

Merson Davis Thomas Rocastle

Winterburn O'Leary Adams(C) Dixon

Lukic

A védelemben Bould, a középpályán Groves és Kevin Richardson is gyakran játszott, valamint a csapatnál volt már a csatár Brian Marwood is.

Egy 4. helyezés után Graham nyáron megerősítette a gárdát. Érkezett David Seaman (QPR) kapusoknál akkor rekordösszegnek számító 1,3 millió fontért, Andy Linighan és a svéd Anders Limpar. Az "ágyúsok" fantasztikusan játszottak, és annak ellenére, hogy a Manchester United elleni idegenbeli meccs (1-0) után 2 pontot levontak az Arsenal-tól (a MU-tól 1-et), Tony Adams-et pedig ittas vezetésért lecsukták 4 hónapra, a XX. század egyik legjobb bajnoki szereplésével lettek elsők (38 meccsen 83 pont, 1 vereség, 74-18-as gólkülönbség).

Az alapcsapat:

Merson Smith

Limpar Davis Thomas Rocastle

Winterburn Adams(C) Bould Dixon

Seaman

Kialakult a világ legjobb védelme a legendás David Seaman-nel a kapuban. Adams-et eltiltása alatt Linighan kitűnően helyettesítette, Limpar az angol liga legélvezetesebben játszó játékosa volt, csodálatosan cselezett, mindkét lábbal nagyszerűen lőtt, hozzá hasonlóan Paul Merson, a szurkolók kedvence is nagyon kreatívan és gólerősen futballozott, Paul Davis és Michael Thomas kitűnő párost alkotott a pálya közepén, David Rocastle-t (a másik kedvenc) remek fizikuma és technikája emelte Anglia legjobbjai közé, Alan Smith pedig 1989 után másodszor lett gólkirály. Mellettük ott volt még a rutinos O'Leary, a középpályán David Hillier, Perry Groves, a nagyszerű balszélső és a fiatal csatár, Kevin Campbell, akik szintén részt vállaltak a bajnoki cím elhódításából.

Nyáron megszereztük Ian Wright-ot (Crystal Palace), és a klub nagy reményekkel tekinthetett a jövőbe. Ám a csapat teljesítménye nem felelt meg a várakozásoknak: bajnoki 4. hely, kiesés az FA-kupából a negyedosztályú Wrexham ellenében. A BEK-ben a Benfica állította meg az együttest (az 1985-ös Heysel-botrány óta először indulhattak angol csapatok az európai kupákban). Graham leigazolta az 1992-es Eb-győztes dán John "Faxe" Jensen-t (gólt is lőtt a döntőben) védekező középpályásnak, Rocastle viszont Leeds-be szerződött. Az 1992/93-as idénytől Premier League-nek hívott első osztályban csak a 10. helyet értük el, viszont kárpótlást jelentett a Ligakupa- és az FA-kupa-győzelem. Egyedülálló módon mindkét döntőben a Sheffield Wednesday-t győztük le. A Ligakupában Merson és Steve Morrow góljaival 2-1-re. az FA-kupában az első meccs 1-1-es döntetlent hozott (Wright), a megismételt összecsapáson szintén 1-1-re álltak a felek (ismét Wright szerezte a gólunkat), de a 119. percben Andy Linighan fejesével megnyertük a szövetségi kupát is. Az Arsenal lett az első klub, amely 1 éven belül megnyerte mindkét országos kupasorozatot, Graham pedig az első menedzser, aki játékosként és edzőként is megnyerte a bajnokságot és a két kupát, ráadásul mind a 6 címet az Arsenal-lal. Azonban nem volt tapasztalható az utóbbi években megszokott rendkívül szórakoztató és gólgazdag játék. Az 1993/94-es bajnoki cím sorsába se tudtunk beleszólni (4. hely), az FA-kupából a második ligás Bolton ütött ki minket a negyedik fordulóban, de a nemzetközi porondon nagyon ment a csapatnak. A KEK-ben a dán Odense, a Standard Liége, a Torino (0-0, 1-0), majd az elődöntőben a Paris St-Germain (1-1, 1-0) elbúcsúztatásával kerültünk a koppenhágai döntőbe. Az ellenfél a Zola-val, Asprilla-val és Brolin-nal felálló címvédő Parma volt. A mi dolgunkat Wright eltiltása mellett sérülések is nehezítették, de Alan Smith 19. percben 17 méterről eleresztett lövésével elhódítottuk a serleget! (Ekkor született a "1-0 to the Arsenal" dal. A védelem olyan jó volt, hogy ha szereztünk egy gólt, majdnem biztos volt a győzelmünk) Graham tovább gyarapította a gyűjteményét, játékosként és menedzserként is megnyert egy európai kupát az Arsenal tagjaként. Egy norvég ügynök, Rune Hauge játékosainak (Jensen és Pal Lydersen) történő átigazolásainál felfedezett pénzügyi szabálytalanságok miatt (Graham félretett magának pénzt, és bár később visszefizette) az elnök, Hill-Wood jobbnak látta, ha meneszti a klub addigi legsikeresebb menedzserét. A szezont a segédedző, Steve Houston irányításával fejezte be a csapat. A bajnokságban csak vergődés, a KEK-ben ismét döntőig jutottunk, ám a 120. percben bekapott potyával a Zaragozáé lett a serleg (1-2).

Bruce Rioch-ot nevezték ki menedzsernek. Érkezett David Platt (Sampdoria) és Dennis Bergkamp (Internazionale). Rioch a dobogó legaljára (és ezzel az európai színtérre) vezette az együttest, de nem jött ki jól mindenkivel. Nem hosszabbították meg a lejáró szerződését.

Az 1996/97-es évad elején ismét Steve Houston lett a megbízott vezetőedző, ám a szurkolók nem szerették, ő pedig továbbállt menedzsernek a QPR-hez. A duplázó gárda jobbhátvéde, Pat Rice lett a következő megbízott vezetőedző, amíg meg nem találták a végső megoldást Arséne Wenger személyében, Rice pedig a másodedzői állást kapta meg.

A francia szakembert David Dein már 1995-ben is javasolta, de a vezetőség nem akart nagy kockázatot vállalni egy Nagy-Britannián kívüli menedzser szerződtetésével (addig Jozef Venglos volt az egyetlen külföldi az Aston Villa-nál, de nem szerepelt jól). Wenger tanácsára már érkezése előtt leigazolták Remi Garde-ot (Strasbourg) és Patrick Vieira-t (AC Milan). Nem volt könnyű a beilleszkedése (pl: fogadóirodáknál neki adták a legtöbb esélyt, hogy decemberig kirúgják), de ez csak még jobban motiválta. Új fajta edzésmódszert vezetett be, és visszaállt a 4-4-2-es felállásra (Rioch 5-3-2-t játszatott, mert Adams, Bould és Keown közül nem akart kihagyni senkit se). Más szemszögből tudta megközelíteni a hagyományos brit futballt. 1997 telén egy ifjú francia, Nicolas Anelka is Londonba költözött. Wenger első -nem teljes- évében 3. helyre kormányozta a klubot, de a nagy dobás még csak most következett. A nyári nagy bevásárlást követően (Overmars, Petit, Upson, Manninger, Grimandi, Boa Morte, Wreh) az 1997/98-as idény remekül kezdődött az "ágyúsok" számára, ám decemberre már nem volt ilyen rózsás a helyzet. A Manchester United 13 ponttal volt előttünk. Karácsonytól azonban egy 18 meccses veretlenségi sorozattal sikerült megelőzni őket, és két fordulóval a vége előtt már a Premier League bajnokainak mondhattuk magunkat! Ezután jött a hab a tortára: az FA-kupa döntőjében sima 2-0-ás győzelem a Newcastle United ellen Overmars és Anelka góljaival. Wenger első teljes idényében, első (és máig egyetlen) külföldi edzőként duplázásig vezette az Arsenal-t. A csapat nagyon magabiztosan játszott, 38 meccsen 78 pontot szerzett, a gólkülönbsége 68-33 volt.

Wright Bergkamp

Overmars Petit Vieira Parlour

Winterburn Bould Adams(C) Dixon

Seaman

A Graham utolsó éveiben látott biztonsági foci után felüdülést jelentett a támadó szellemű játékstílus. A gólokat a két világklasszis, Wright, és a szezon legjobbjának megválasztott Bergkamp mellett főleg a két villámgyors támadó, a balszélső Marc Overmars, és Anelka szállították. A középpályán a két francia nagyszerű idényt zárt, megnyerték a '98-as világbajnokságot is. Ray Parlour hozta a szokásos "hibátlan" teljesítményét. Rajtuk kívül az egykori angol csapatkapitány, Platt, a francia Gilles Grimandi és a fiatal Stephen Hughes is remekelt. A védelmet tekintve, Wenger maradt a jól beváltnál: a 7-9 évvel ezelőtti bajnokcsapat is ezzel a hátsó alakzattal állt fel, Martin Keown pedig több volt, mint egy megbízható csere. Seaman hosszú sérülése alatt a fiatal osztrák Alex Manninger is jól védett.

Nyáron az öregedő Wright eligazolt (West Ham United), de jött Nwankwo Kanu (Internazionale) és az ismeretlen svéd Fredrik Ljungberg (Halmstads). Mindössze 1 ponttal maradtunk le a címvédésről, a bajnok a Premier League első évtizedének domináns alakulata, a Manchester United lett. Évekig ez a két csapat harcolt az aranyéremért. Steve Bould visszavonult, Anelka klubrekordot jelentő öszegért került a Real Madrid-hoz. A '98-as vb gólkirálya, Davor Suker (Real Mardid) hozzánk került, csakúgy, mint Wenger kedvence, Thierry Henry (Juventus). A bajnokságban 18 ponttal elmaradva a MU-tól ismét ezüstérmet szereztünk, az UEFA-kupában viszont nagyszerű játékkal a döntőig meneteltünk, ahol hiába játszottunk jobban, mint a török Galatasaray, büntetőkkel 4-1-re ők nyertek. Petit és Overmars a Barcelona-ba szerződött, Lauren (Mallorca), Robert Pires (Olympique Marseille), Sylvain Wiltord (Bordeaux) és Edu (Corinthians) "ágyús" lett. Nem sikerült megakadályozni a MU-t abban, hogy begyűjtse sorozatban harmadik bajnoki aranyát. Az FA-kupa fináléjában megint jobbak voltunk, mint az ellenfél (Liverpool), ám Michael Owen az utolsó 5 percben megfordította az eredményt. A Bajnokok Ligájában már a negyeddöntőig jutottunk, de idegenben lőtt több góllal a Valencia lépett tovább. 3 év telt el trófeák nélkül, de sikerült egybetartani a keretet. Sőt! Sol Campbell az ősi rivális Tottenham-től hozzánk igazolt. A 2001/02-es szezonban lehengerlő, brilliáns játékkal értük el a klub történetének harmadik duplázását. A kupadöntőben 2-0-ra vertük a Chelsea-t Parlour és Ljungberg bombagóljaival, a bajnoki címet pedig az Old Trafford-on biztosítottuk be Wiltord találatával (87 pont). Nem volt kérdéses, hogy melyik klubcsapat játsza a legszebb, leglátványosabb focit.

Henry Bergkamp

Pires Vieira Parlour Ljungberg

Cole Campbell Adams(C) Lauren

Seaman

Henry aranycipős lett 24 góllal, Pires lett az év játékosa, Wenger pedig az év menedzsere. Elől meghatározó szerepet játszott Wiltord is, valamint a nigériai legenda, Kanu. Keown, Dixon, Giovanni van Bronckhorst, Edu és Francis Jeffers voltak a legtöbbet pályára lépő cserék.

Mr. Arsenal, azaz Tony Adams, az Arsenal és az angol válogatott legendás csapatkapitánya úgy döntött, a csúcson hagyja abba a pályafutását. Mellette Lee Dixon is szögre akasztotta a stoplisát.

A csapat továbbra is szinte minden meccsen gólt szerezve, bámulatba ejtően focizott. Ráadásul a keret megerősödött a friss világbajnok brazil Gilberto Silva-val (Atlético Mineiro). A bajnokságban azonban csak a 2. pozícióban sikerült végezni. Vigaszt jelentett azonban az FA-kupa-győzelem: a cardiff-i döntőt 1-0-ra nyertük a Southampton ellen Pires góljával.

És aztán, a következő évben olyan bravúrt ért el az együttes, amelyre 115 éve nem volt példa az angol futball történetében.

Eddig a Preston North End volt az egyetlen csapat, amely veretlenül nyert bajnokságot (1888/89, 22 meccs). Eddig. Arséne Wenger piros-fehér hadserege a 2003/04-es szezonban 38 mérkőzésen 26 győzelmet és 12 döntetlent könyvelhetett el. 90 pont, 73-26-os gólkülönbség, lenyűgözően élvezetes támadófoci!

Henry Bergkamp

Pires Gilberto Vieira(C) Ljungberg

Cole Campbell Touré Lauren

Lehmann

Henry újra aranycipős lett 30 találattal, és az év játékosának választották. A védelembe Adams és Keown helyére a fiatal elefántcsontparti Touré lépett, nagyszerű párost alkotva Campbell-lel. A kapuba is új arc került: Jens Lehmann (Borussia Dortmund) érkezett Seaman pótlására. A masszív alapcsapatba még Parlour és Edu fért be sokszor, a többiek (Gael Clichy, Pascal Cygan, Wiltord, a félévkor érkező José Antonio Reyes valamint Keown, Kanu és Jeremie Aliadiére is kaptak medálokat) inkább csak kiegészítő emberek voltak.

Nyilvánvalóan ezt a produkciót nem lehetett megismételni, 2005-re az Abramovics által összevásárolt Chelsea megelőzte London "ágyúsait". De nem maradtunk serleg nélkül: az FA-kupa döntőjében, bár a Manchester United jobban játszott, tizenegyesekkel (5-4) újra elhódítottuk a legrégebbi kupát.

Vitathatatlan, hogy napjainkban az Arsenal Football Club újabb aranykorát éli...